ABSENTIA ANIMI
Ősszel
ősszel mikor elbúcsúzunk
ősszel mikor minden nagykaput kitárnak
értelmetlen legelőkre
hol valószerűtlen gombák rothadnak
és vízzel telt kerényom tart
a semi felé, mely lemeztelenített rózsa,
a legkisebb, a legcsúnyább. És az őszi szúnyogok
a bárgyú barmok
gyengecsontúak, esténként a lámpa fényétől ittasak
és a lámpa elgyöngülten zümmög
a fény hiábavaló tengere a gondolat sarki tengere körül
hosszú hullámokban
csöndes sistergő tajték
sorozatokból elosztva sorozatokkal
a semmiből a semmin át a semmiig
szvakra tét az ellentét, szavak, abrakadaxavak
abraxavak, szavak
(a sziszegő varrógép hangjaként).
A pókok pedig szövik hálójukat a csöndes éjszakában
s nyiszálják a tücskök.
Értelmetlenül.
Valószerűtlenül.Értelmetlenül.
Ősszel.
Receg a versem.
A szavak végzik dolgukat: ott fekszenek.
Por hull rájuk, por vagy harmat
míg a szél felkavarja és lefekteti (őket)
(és) máshová.
Az aki minden áron a dolgok értelme után kutat
rájött már régen, hogy
a recsegés értelme a recsegés
s ez végülis egészen más, mint
nedves gumicsizmák a leveleken
szórakozott lépések a park szőnyegén
szívélyesen ragadó levelek
a nedves gumicsizmán, szórakozott lépések.
Elcavarogsz, eltévedsz.
Miért sietsz?
Várj egy kicsit.
Maradj.
Ősszel.
Ősszel mikor.
Ősszel mikor minden nagykaput.
Akkor esik meg, hogy az utolsó ferde sugárban
a naphosszat tartó esö után
hosszú szünetekkel, tétovázva
mint akit rajtakaptak
egy elhagyott feketerigó énekel a fán,
szándéktalan, csak az énekért. Látod:
a fa az ég sápadt hátterében áll
egy magányos felhő mellett. S a felhő úszik
mint a többi felhő, de éppúgy elhagyottan, hors saison
és a maga módján már régesrég máshol
és lény egében (mint a madárdal) már valami más mint.
Örök nyugalom.
Értelmetlenül. Valószerűtlenül.
Értelmetlenül. Én meg
az égről, felhőről énekelek.
Semmit se kivánok már.
Be jó lenne messze kerülni.
Messze vagyok (az éj visszhangjai közt).
Itt vagyok.
Szavakra tét az ellentét: szavak, abrakadaxavak.
Te én is.
Óh távol, távol
a világos égen ott úszik
a facsúcs felett a felhő
boldog féltudatban.
Óh a bensőmben métlyen
a fekete gyöngy felszinén
boldog féltudatban
ott tükröződik a felhő képe!
Nem a létező
valami más.
Óh távol, távol
ott a messzeségben
közelség is van!
Óh a bensőmben mélyen
itt a közelben
messzeség van
valami távol-közel
abban ami közel-távol
ami se nem ez, se nem az:
se nam felhő, vagy kép,
se nem kép, vagy kép,
se nem felhő, vagy felhő
se nem se nem, vagy vagy,
de valami más!
Az egyedüli létező
a valami más!
Az egyedüli létező
abban ami létező,
a valami más!
Az egyedüli létező
abban ami létező
az az, ami abban
valami más!
(Óh a lélek bölcsődala
a dal valami másról!)
Óh
non sens
non sentiens non
dissentiens
indesinenter
terque quaterque
pluries
vox
vel abracadabra
Abraxavak abrakadaxavak
Szavakra tét az ellentét, szavak. S végül összeállnak mégis.
Értelmetlenül.
Valószerűtlenül. Értelmetlenül.
A pókok pedig szövik hálójukat a csöndes éjszakában
s nyiszálják a tücskök.
Ősszel.
Thinsz Géza: A jó hatványain. Versek és fordítások. Stockholmi magyar intézet, Stockholm, 1964, s. 99-108
